A kapcsolat röviddel ezután megszakadt, de a módja, ahogyan ezt mondta, sokáig velem maradt a hívás után. Hamarosan úgy éreztem, mintha megállt volna az idő a konyhában. Letettem a telefont a pultra, de a szavai még mindig ott lebegett a levegőben. Ránéztem a faliórára, a másodpercmutatóra, és megpróbáltam értelmezni a hangjában rejlő érzelmeket. Nem volt drámai vagy sürgős, nem állt mögötte közvetlen válság, de alapvetően más volt, mint egy néma jelzés, amit anyaként nem tudtam elfojtani. Leültem a konyhaasztalhoz, újra hallottam a hangját a fejemben, és folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy miért tűnik ez az egyszerű pillanat olyan fontosnak. Kinéztem a szélben lágyan mozgó levelekre. Mintha egy ősi ösztön ébredt volna fel bennem, egy mély érzés, ami azt súgta, hogy a puszta hallgatás nem elég...
Folytatás a következő oldalon
